A gimnáziumi barátom egy aggasztó szokással tért vissza Németországból

Az egyik gimnáziumi osztálytársam, Imre Németországba költözött az érettségi után, mivel a testvére ott kapott munkát, így hát ő is úgy volt vele, hogy szerencsét próbál. Mindig is nagyon jó volt nyelvekből, az angollal se volt soha problémája a gimiben, németből pedig egyenesen ő volt a legjobb az egész évfolyamban. Amikor kiderült, hogy a bátyja megkapta a hőn áhított munkát Berlinben, meghozta ő is a döntést, hogy az egyetemi tanulmányait ő is a német fővárosban fogja folytatni.

Végül nem csak az alapképzést, hanem a mestert is ott végezte el, kifejezetten jó eredményekkel. Csodáltam is érte, hogy még egy idegen nyelven is kitűnő értékeléseket kapott az egyetemen. Azok alatt az évek alatt a német szinte az anyanyelvévé vált. Nem is csoda hát, hogy miután lediplomázott, rögtön talált is egy jól fizető munkát. Kényelmesen eléldegélt Berlinben, de így a húszas évei végére honvágya lett, úgyhogy amellett döntött, hogy visszaköltözik Magyarországra. Az évek alatt folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, még így a nagy távolság ellenére is baráti viszonyban voltunk.

Amikor visszaköltözött, meg is beszéltünk egy találkozót, hova máshova, mint egy sörözőbe. A németeknek olyannyira a kultúrájuk részévé vált a sörözés, hogy reggel, délben és este is képesek belőle legurítani egy korsóval. Ezt a jó szokásukat Imre is átvette, és ez egyből fel is tűnt az “üdv itthon” sörözésünk alatt. Amíg nekem sikerült egy korsót nagy nehezen legyűrnöm, addigra ő már a másodiknak a felénél tartott, pedig én sem vetem meg a jó csapolt sört. Finoman rá is kérdeztem, hogy amíg Berlinben volt, milyen gyakran jártak el iszogatni a barátokkal. A válasza egészen megdöbbentett.

Munka után néhány kollégájával szinte minden nap beültek egy az irodához közeli kocsmába. És ez még nem minden. A kocsmából hazatérve, egy gyors zuhany után este már indult is a barátokkal meginni valamit. Ha pedig éppen éjjel nem ment sehova, akkor otthon ivott meg 1-2 doboz sört a tévé előtt. Még szerencséje, hogy vékonyabb testalkatú és sokat sportol, mert ilyen életvitel mellett én már biztosan kiakasztottam volna a mérleget. Bár jó volt Imit újra látni, kicsit aggasztottak az általa meséltek. Nem is tudom, hogy ilyen esetben érdemes-e addiktológus segítségét kérni, vagy ez még teljesen normálisnak számít?

addiktológus